|
FOLYTATÁS:
Priscilla, a somsályfői megkínzott kutyust még októberben sikerült két jólelkű néni és az aranyszívű kutyaboltosunk által megmenteni, azóta már átesett az ivartalanításon is (ehhez ezúton is köszönöm mindenkinek a nagylelkű segítséget!), jobb mellső, roncsolt lába és bal szeme világa már nem menthető, de ez a szeretettel teli, hálás kutyus annyira szeret még így is élni, hogy sok egészséges ember megirigyelhetné életörömét. Egyre többet játszik, reggeltől estig szeret az udvaron lenni, a Picúrokkal, Ribizlivel és Kamillal igaz barátságokat kötött. Néha azért elbizonytalanodik, olyankor mintha haragudna az egész világra, de ha mellé ülök, csak ő mellé, és beszélgetek vele, és megerősítem a valamiért éppen sérült önértékelését, akkor olyan meghatóan tud elkezdeni hinni, újra és újra, hiszen ez a háromlábú, félszemű kutya arra született, hogy sosem adja fel… Majd én hiszek a Priscike álmában, időnként helyette is, abban, hogy valakinek bizony Ő így is kelleni fog, mert a lélek mélysége és a csodák ereje egyáltalán nem függ az egészséges lábak számától…
Az egy hete már meghirdetett, Vivien által felkarolt, rossz helyen kóborló, vékony, félős kutyust szombat este sikerült ideiglenesen elhelyeznünk, inkább 6-7 hónaposnak saccolnám, de kedden majd többet tudok, akkor visszük le az állatorvoshoz. Labrador keveréknek tűnik, nyúlánk, de most még nagyon sovány kanocska, energikus, tanulékony, és ragaszkodó, most tanul bízni az emberekben, és minél előbb szerető, gondoskodó gazdira vár.
A Bükk-tetőn hosszú hetekkel ezelőtt autóból kitett, árva puli keveréknek tudnék átmeneti otthont, csak sajnos, senki nem tudja megfogni a félelmében egyre inkább elvaduló szegény kutyust, pedig a felém őt bejelentők mind próbálják azóta is becserkészni, de nem jár senki sikerrel, a mi kocsink sajnos még mindig áll, nem tudom, mit kellene tennünk, hogy ne veszítsük el, hiszen szegény kutyus, aki ez idáig várta vissza elhagyóit,most a legutolsó információk szerint már feladott mindent, és kiállt szembe a forgalommal… Meg kell a szívnek szakadnia… Általában reggel látják a munkába arrafele igyekvők, én meg sajnos csak munka után, a nap második felében tudnám őt keresni, vagy új helyére vinni, ha sikerül időben megmenteni Őt…
A közvetített kutyusok, illetve a másnál ideiglenesen elhelyezett négylábú védenceim száma egyre nő, hiszen a lehetőségeim most elég korlátozottak. Bár még mindig iszonyúan kevés időm jut a nap 24 órájából arra, hogy internet elé üljek végre, azért még az a kevés is nagyon sokat jelent, a hirdetett kutyák közül is ismét szép számmal gazdira találtak az utóbbi két hónapban. Bár van, aki már hosszú hónapok óta vár (pl. Putnokon Gombóc vagy szegény Szelídtekintetű) a biztos otthonra, azért mutatja az élet: jobban hajlik a jóra. Múlt héten altattak volna egy fiatal, inkább még kölyök legénykét, Múcsonyban, aki szerette, az hívott fel, küldött másnap képet, ahogy picit gép mellé jutottam végre, gyorsan feldobtam pár sorban, meghirdettem, és hála Anettnak és a Szuperinfónak, már azon a héten, a csak kicsit elhalasztott altatás előtt nem sokkal, szerető gazdira is lelt! Ugyanez Marcipánnak, a szintén múcsonyi illetékességű, már több hónapja hirdetett, gázolásból is felépült fiatal fekete fiúcskának valamiért egyelőre nem megy… Bízom a Jóistenben, hiszen ő mindig tudja, hogy mi miért történik, és végtelen jóságával csak jót akar, biztosan okkal késik még a megoldásra régóta nem találók nagy napja, így én csak attól félek, hogy mi emberek nem visszük majd előre, a jó irányba egyik-másik sorsot, mert egy-egy élet megmentéséhez mindig nagyon sokan kellünk. Sokan olyanok, akik hozzáadják egy jó ügyhöz azt, amit hozzá tudnak adni. Ezért én ezúton is szeretném megköszönni minden kedves támogatónk és segítőnk mellettünk állását, a barátokká váltak és az ismeretlen ismerősök nekünk nyújtotta kezét, mert nélkületek mindez nem történhetne meg! Ha nincsenek a segítő kezek, akkor nincsenek a Lénártkák, a Ribizlik, nincsenek a Priscillák… Ki egy (vagy száz) fuvarral, ki egy nagy vödör meleg étellel hetente kétszer, ki egy nagylelkű összeggel, egy jó helyre továbbított üzenettel, ki zsákokba gyűjtött kincsekkel, ki egy megértő, biztató levéllel… mindenki mást és másképp ad bele, mindegy, hogy Salgótarjánból jön a hideg egy hűtőben, vagy Frankfurtból a meleg egy hinni sem mert csodával, mindegy, mert mindenhogy egy álmot visz maga előtt, és ez az álom kutyák álmáról szól…
Köszönöm a rengeteg embernek az önzetlen segítségét a múlt hét vasárnap gyűjtésre kitett oltásköltségek előteremtésében! Én magam nem mertem hinni se, hogy találunk ilyen gyorsan 90 mellénk álló embert, a Jóisten vezette a kezem, amikor írtam azokat a sorokat, mert Ő hitt bennem most is, és én megint a lelkem legmélyebb zugaiban is átélhettem: csodák vannak és történnek, csak valakinek hinnie kell bennük… Teljes listát a napokkal később megérkező bankszámlakivonatok alapján tudok majd összeállítani, megmutatni a nagyvilágnak, hányan is adtuk össze, amit egy kéz odafentről 94 részre osztott fel. Mert ezt még én se tudom, de azt már egészen biztosan: a célt elértük, együtt, kilencvennégyen vagy kevesebben, vagy többen, összejött az elérhetetlennek tűnt negyvenhétezer, Gina kölyeinek oltására már át is utaltam Rudabányára, Gabi intézi a dolgokat, és változatlanul kitart, pedig azt hiszem, sokszor lehet neki is nehéz. De talán az ő hitét is erősíti, hogy sikerült, amiben sokszor már nem is igen bíztunk. És hogy ennyien összefogtak ezért a 14 kiskutyáért, ennyien akartak tartozni valahova, ahol őszinte a cél. Gina tíz kölyke remélhetőleg most már szép sorban gazdira is talál, és az oltások visszajött árából megvan Gina ivartalanításának költsége, valamint 11 kutya élelem-igényéhez, és bármilyen, ellátásra szoruló bajához segítség lehet még ezen túl is ez az összeg. Ezt is köszönjük! Mint írtam is, most valóban kétszer segített, aki segített…Sarolta kölykei e hónap 25-én lesznek kereken hathetesek, aznap kapják az első szurit, és akkortól kezdve már örökbe is fogadhatóak. Jelenleg hármójukra van elég biztosnak tűnő jelentkező, szerető családok mind, de mindenképp, mind a négyszer bele fog szakadni a szívem, amikor egy-egy elkerül abból a békés szeretetből, amiben ez a kis család éldegél itt az otthonunkban. A négy kölyök örökbeadása után jöhet az anyuka ivartalanítása, a négy oltáshoz már nem is kell sokat hozzátenni, az is lehet, hogy semmit se, és így már ő is örökbe fogadható lesz, egy nagyon szerető gazdi számára. Az oltásokon túl tehát még a két ivartalanítás is megoldódni látszik így, és még marad is meg a 11 tagú család istápolására. De a Jóisten még ettől is többet akart nekem megmutatni, még ennél is merészebb álmokban tanít hinni. A 94/1 életmentő akciónkra olyan sokan jelentkeztek, hogy a fentieken túl a hétfői utalásokkal és személyes megkeresésemmel elkezdve, tudtunk fizetni már nagyon esedékessé vált tartozást a kutyaboltosnak, illetve tudtam vásárolni több tízkilónyi mirelit kutyaeledelt (nálunk ez létszükséglet, a táp csak harmadlagos az én etetésemben), nem csak csirkelábat, hanem mindenféle kedvencet is, főtt fejet, nyesedéket, sült kacsát… Több alkalommal tudtam finom és bőséges kajákat venni a cicáknak és a kölyök kutyusoknak. EZEN KÍVÜL: sikerült ivartalanítani Törpillát és Szakit, ezutóbbi a régóta halasztgatott sérvműtéten is áteshetett végre, kölyökoltásai mellé megkapta a felnőttnek járót is, Redbull kölyökoltást kapott, besegítettünk cicamentő barátnőm vírust összekapó macsekjainak gyógyíttatásában is (egyiküket, Hógolyót még Edith hozta be a munkahelyemre, egy parkolóban sírdogálva találta, ő vinni hova nem tudta, én pult mögé nem tehettem, az Égiek küldték aznap oda Mariannt, aki kezei közé vette a sérült szemű, hófehér kiscicát, és többé már el sem engedte… Én örülök, hogy az emberek jóságának köszönhetően úgy álltunk, épp, amikor kellett, hogy segítő kezet nyújthatunk, mert mifelénk is volt, aki nyújtson… Több, régebbi oltást is tudok végre, kedden rendezni az állatorvosnál! Megtudtam venni két drágább, de nagyon szükséges gyógyszert is, amire álmomban sem képzeltem, hogy valaha jutni fog pénz, hiszen az ivartalanítások, a kaják /több helyre is/, a hirtelen felmerülő vészhelyzetek költségei…valami mindig elvitte, ha már gyűlt volna Madam vagy Naomi húzósabb árú szerére. És most jutott, és én nagyon boldog vagyok, és talán mindezeken kívül még marad egy hét eleji bevásárlásra is, hiszen a kutyáktól-cicáktól-hörcsögöktől jobban már csak én imádom az ilyen, örökre szép emlékként megmaradó alkalmakat, amikor beszabadulva egy kutyaboltba vagy egy áruház állat-részlegére, végre kicsit szabadabban a polcokhoz érhetek… Olyan boldoggá tud tenni, ha mondjuk éppen büdös a szája valamelyiknek otthon, és végre vihetek neki haza a rágókából, ami majd segít rajta; vagy ha az örök kedvencet, Whiskast vihetek ide is, oda is, amoda is, ahol csak éhes cicák várnak rám. Még a szájukat is másképp nyalják utána, a kutyák vannak még így a ritka kincsnek számító, bármilyen konzervtől. És most a napokban adtatok nekünk pár ilyen szép élményt, négy-és kétlábúnak egyaránt! Úgyhogy tényleg hagy köszönjem meg mindenkinek a nagylelkű, jószívű támogatást, minden segítőnknek, és még külön a „94-eknek” is, köszönöm, a Védencek, a kis Szervezetem, Gabiék és a magam nevében is!
Aki után még sokan érdeklődtek mostanában: kis tündérkém, Dollyka az októberi, több napon át tartó epilepsziás görcseiből, hála Istennek, százszázalékosan felépült! Azóta minden nap kétféle gyógyszert kell szednie, és kímélni kell a túl nagy izgalmaktól. Ha lehet, én még jobban szeretem, mint ezek előtt, együtt alszunk és együtt kelünk minden nap, vigyázom minden álmát és ébredését. Nagy álmom volt, hogy egyszer vehessek neki egy dizájnos kis ruhácskát, most lehetőleg minél melegebbet, ebben a nagy hidegben. És valahogy minden olyan jól összejött: HEROSZ elnökségi ülésre kellett ez évben már mindenképpen feljutnom Pestre, párom felvitt, az út árát pedig visszatérítették. Délutánra maradt két óra szabad foglalkozásom, miután Bubóval sajnos mégsem tudtunk aznap találkozni. Csak azt kértem a páromtól, hogy egy Fressnapf áruháznál tegyen ki, amiről már annyit hallottam, de benne még sosem voltam. Én is gyűjtögettem erre a napra, és épp aznap kaptam egy kedves örökbefogadómtól, -aki ahogy tud, támogat is, -éppen Dollykának címezve, egy olyan összeget, amiből nem csak egy cuki, kék, kapucnis plüsskabátot tudtam megvenni végre neki, hanem egy szép zöld kiságyat is, nyakörvet, pórázt, amilyet mindig szerettem volna, és természetesen, mindenkinek vettem valami ajándékot, izgatottan kutatgattam, ki minek örülne a legjobban, minden polcnál alaposan szétnéztem, az összes betérő kutyussal barátságot kötöttem, és nagyon-nagyon élveztem, ami nekem aznapra jutott a nagyvilágból… Értem aztán nem kellett aggódni, mikor két óra múlva visszajött értem a párom, legnagyobb meglepetésére én csak akkor léptem ki az áruház ajtaján, hatalmasra pakolt szatyorral és fülig érő mosollyal… Itthon mindenki nagyon örült a vásárfiának, csak a szinte egész napos távollétünket nehezményezték. Dollyka pedig először megilletődött a dolmánykája után sokkal nagyobb és vastagabb kék kabáttól, de hamar megszerette, és olyan jó érzés nézni, ahogyan azóta séta közben rendkívül büszkén (persze, a maga szerény módján) viseli a divatos, mindenki arcára mosolyt csaló, kapucnis kis plüsskabátkáját…
Azért az ilyen örömteli, és a nehéz, de szép pillanatok mellé csak jutott most is olyan, ami törte a szíveket minálunk, és amiből a hit és a dac, talán tényleg csak ez a kettő, amely erőt adhatott mégis felállni. Felállni és harcolni. Harcolni azért, hogy ilyen többé ne történjen meg, harcolni azok szemének tisztaságáért, akik csukott szemmel és elfordított arccal elmennek egy haldokló mellett, harcolni a lelkekért, akiket annyiszor megmenthettek volna mások, de nem tették… Hozzánk már csak a csontsovány árnyéka jutott el Yoda személyében az angol bulldognak. Mi már csak a kiugró bordákat, a gennyező sebeket és a bűzös hányást láttuk. Meg egy végtelen mély lelket… Most pattannék szét, ha még mindig nem írhatnám le Yoda történetét, most kell pár percnyi nyugalom,mert épp most szakad fel a lelkemből egy sors, egy félig megismert történet, szinte látom a torzzá soványodott testet magam előtt, szinte meg tudnám érinteni, innen már nincsen visszaút, ahogyan külvilág sem. Állítsanak mostantól ezek a sorok emléket egy halhatatlan halottunknak. Egy győztesként veszítőnek…
Yoda valamiért már csak a legvégén került hozzánk, de azt hiszem, pontosan tudta azt a Jóisten, miért vitte mégis arra az utam azon a csütörtökön… Egy táblási cigánycsalád segített megmenteni az utcákon már régóta csavargó, rendkívül rossz állapotban lévő, csonttá és bőrré soványodott, kb. 5-6 éves angol bulldog szuka kutyust. Bevitték magukhoz, enni-inni kínálták /semmit sem kért már/, udvarukig engedték, és egy ól mellé kötötték. Még csak telefonon hallottam róla, amikor már tudtam, segítenem kell. Egy napra rá pontosan éreztem: el kell mennem hozzá. A család nagyon segítőkész volt ebben is, értem jöttek a műszakom végén, és így megismerhettem a világ egyik legszomorúbb kutyatekintetét… Eredetileg fényképezni, helyzetet felmérni és sebeket lekezelni érkeztem, de első pillantásra tudtam: én nem hozzá, hanem Érte jöttem… Ezért a passzívan, csonthalomként fekvő, mindent feladott kutyáért… Ölbe vettem, nem állt ellen, kocsiba visszaszálltunk, cigánysrác enyhén hülyének néz, de alapból örül a létezésemnek, sajnálja a kutyust, de érzi, náluk csak ott halna meg a lánc végén, és örül, hogy jöttem én a semmiből, és kitartásra bíztatom az ölemben ringatva a meggyötört, büdös kutyatestet, és egy idegen kocsiban ülve egy idegen romasráccal jóról és rosszról beszélünk, és én nagyon erősen éreztem akkor: mindenható annak az ereje, aki azon a napon e kutya ölelésében fonta össze a kezem… Minden tiltás ellenére hazavittem ezt a kutyát, mert nem tehettem másként, párom is elsőre szívébe engedte a sovány, sebektől lüktető, fajtájából adódóan röfögő és böfögő kutyát, akiről semmit sem tudtunk, mégis, mintha mindig köztünk lett volna, a szobánkban, ahogyan hosszas ivás után végre elérte a nyugodt és békés álom a fotelünkben. Egész este és késő éjjelig őriztük az álmát, és próbáltuk megfejteni a zörgő csontú kutya múltját. Abban mindketten megegyeztünk, és az őt utcáról befogadó táblási ember is így mondta, hogy ez a kutya egész biztosan dédelgetett jóbarátja volt valakinek sok éven át, szobában élt, és ágyban, vagy inkább fotelben aludt. Békében és szeretetben élt. Hogy mikor romolhatott el minden és mitől, azt csak találgatni tudtuk, de minden egyes, erről szóló gondolatba belehalt a lelkünk. Hiszen mindegy is már, hogy miért és hogyan, mert úgyis csak egy a vége: egy ártatlan, hűséges, mégis elárult kutya összetört lelke. Iszonyatos évek, hónapok állhattak a mi Yodánk mögött… Ki tudja, hányan száműzték azóta, hogy elvesztette régi, szép életét? Hányan csúfolták, hányan bántották? És vajon hányan, édes Istenem, hányan mehettek el mellette úgy, hogy segíthettek volna, valahogyan mindenképp, és mégsem tették…? Vajon hányan adták össze élete során a kínjait, a fájdalmát? Válaszokra hiába vártak a kérdések, de dacot ébresztettek bennem, hogy csak azért is harcolni kell, a közönyös, irigy és rosszindulatú félvalóság ellen, hogy a felnyíló szemek alatt a lelkek is kapukat tárjanak, mert borzasztó annak a súlya ránk nézve, hogy ez a szerencsétlen kutya hosszú hónapokon keresztül járhatott így, élő fájdalomként a nagyvilágban, addig a novemberi, ködös, hideg napig mégsem segített rajta senki. A táblási cigányember, akiben először megszólalt a Jóisten Yoda felé, és aztán az égi akarat engem is elvezetett a feladni készülő kutyához. A szépen, nyugalomban átaludt éjszakája reményeket ébresztett bennünk, a másnapi, pénteki rendelésre pedig mindenképp vinni akartuk. Hittünk benne mindvégig, hogy Yoda feláll és újra kezd. Egy délután, egy este, egy éjjel és egy hajnal. Végül ennyi jutott. Meg mögötte annyi minden… Hajnalban öklendezni kezdett, egyre görcsösebben, egyre rohamszerűbben, majd nagyon büdös, sötét valami tört elő odabentről, mintha már a halál rágta volna ezt a kutyát… És így is volt. Haldoklott ő már régóta. De nem tudott a lelke így elmenni erről a világról, ami valamikor olyan szép volt… Nem tudott árok partján, út mentén vagy lánc végén elindulni az a lélek… Nem tudott úgy meghalni ez a kutya, hogy ne érezze még egyszer, oly hosszú idő után, utoljára, azt a mindennél szebb érzést, amit a szerető otthon jelent… 10-12 percig tartott a görcsös hányás és fulladozó öklendezés, melynek során a fotelből is leesett a földre, mi pokrócával takargattuk, simogattuk és tisztogattuk, a sokat szenvedett kutyus pedig elaludt újra. Visszaaludtunk hát mi is, és mire felébredtem, Yoda már csak kihűlt testecskéjét hagyta itt. Addigra ő már a Jóisten tenyerén gyógyult és kerekedett, és talán régóta elvesztett gazdája ölében üldögél azóta is boldogan, egy égi fotelben… Fájdalom és dac, düh és szomorúság: ezek keveredtek bennem, amikor azon a reggelen dolgozni indultam a kocsmába. Fájt, hogy végül feladta. Dacot szült bennem, hogy már megint ilyen fájdalmakkal akarnak a hitem és az utam feladására biztatni. És ettől a dactól csak nőtt bennem a düh a két szemmel vakként járó emberek felé, akik itt vannak én körülöttem is, és akik elnézték Yoda sorsának egyértelmű mélybe zuhanását. Szomorúság töltötte fel ezt a dühös-dacos fájdalmat, ahányszor arra gondoltam, hogy vajon naponta hány ilyen sors mellett mennek el, ki tudja hogy hányan, és vajon mennyi üres szív kell ahhoz, hogy egyetlenegy, őszinte és érzésekkel teli szív feladja? De aztán végül csak nyugodni kezdett a lelkem, elfogadva a legnagyobbnak az ő mindenhatóságát, és a jóságot, amivel az érzést belesimogatta a lelkembe: Yoda nem adta fel, éppen ő az, aki mindenen túl kitartott, mert nem tudott úgy elmenni, hogy még egyszer ne érezze azt, ami egykor az övé volt…Kitartott, pedig nagyon beteg volt, és egy ideje már biztosan haldoklott. Ám Yoda lelke nem tudott így elmenni erről a keserű világról, kínok közt kereste a lehetetlent, újra családtagként horkantgatva egy szobában, szeretetszagú pléd és fotel ölelésében… Megszállottként kereshette, kutathatta a múlt egy szép darabkáját, még utoljára, oly sok idő után, még mindig kergette, út szélére száműzve, éhezve, betegen, név nélkül… És majdnem elkéstünk. A kór és az éhezés már szinte megette a kutyatestet, talán már csak a lélek vitte tovább. Amikor elesett, ott voltam. Nehéz láncát kioldottam, ölbe vettem, biztattam, és bíztam. Kértem és hittem. Amikor a simogatások közt néha el-elszaladt a tekintete, és mintha megadta volna magát, néztem őt, és beszéltem hozzá. „Kelj fel és járj, tedd meg, hogy élsz”, és kérlek, ne mondd, hogy ez nem a TE harcod…Idő kellett míg rájöttem, igenis az Ő harca volt, csontsovány kis Yodáé, aki nem adta fel, utolsó erejéből, de megvárt, én pedig hála a Jóistennek, megtaláltam őt. Még időben ahhoz, hogy ne mindent feladva, hanem megkönnyebbülve, szeretetre találva mehessen el… Név nélkül jött, csonttá soványodva, büdösen, odabent félig már elrohadva, félelmetes erejű vágya hajthatta már csak… Ám ideért, és bár csak néhány pár órát maradt, mégis az igazak hírét vihette tovább… és mellette sok-sok gyávaságból, gonoszságból vagy lustaságból vak kétlábú hírét is magával vitte, megmutatva a Jóistennek szomorú példáját, hogy az emberek milyen sokszor rosszul gazdálkodnak a szabad akarattal. Ám életünk első és egyetlen angol bulldogja szívében biztosan nem ezt őrizte meg. Amit ő fontosnak tarthat, az az utolsó pár óra, amikor vézna teste végre békére lelhetett egy ölelő, otthonszagú fotelben, és szagtalan, de nem színtelen emlékeinkben ő egy csodaszép, odabentről ragyogó kutya – mert a párom és én láttuk és fejet hajtottunk előtte: tudtuk, a rothadó szerveken túl maga a végtelen szépségű lélek várt mi ránk… Bárcsak hetekkel-hónapokkal korábban Rád találtam volna, de köszönöm az Égieknek, hogy nem egy félnappal később… Szeretetben, nyugalomban, családtagként voltál köztünk azon a fél napon, ahová név nélkül jöttél, és felejthetetlen Yodaként távoztál.
Búcsúzok mindenkitől a Yoda megismerése előtt egy héttel felfedezett újabb kihagyhatatlan gyöngyszemünkkel, a Ne mondd című dallal /Road/ és szövegével. Az előadásmód, a zene minden üteme és a zenekar minden tagja, a szavak mind-mind erőt adnak, ahhoz és annak, amihez és akinek kell. Amikor először (vagyis első ezredjére egymásután:) végighallgattuk párommal, rögtön éreztük: ezt mindig annak a nekünk fontos embernek kell megmutatnunk, aki éppen feladni készül. Úgyhogy az első napokon az Anyukám zenéje lett, hogy erőt kapjon, fel ne adja, és végre ne önmagát okolja már. Aztán jött Yoda, és a szám azoké is lett vele együtt, akik az életükért küzdenek, akik utolsó erejüket is megfeszítik, és mi nem akarjuk elengedni őket. És aztán, amikor másnap reggel olyan dühösen és szomorúan indultam el dolgozni, akkor egyszer csak azt is meghallottam, amikor csak nekem szóltak a szavak. Hogy történjék bármi, nem adhatom fel. Inkább az egész világot küldjem el időnként a fenébe vagy bárhova, minthogy csak egyszer is úgy akarjak nézni, hogy közben semmit nem látok, és amikor megint széttép a fájdalom, mert nem sikerült, mert valaki, aki fontos volt, feladta, és én magamat okolom, akkor hajtson az, ami megőrjít, csak álljak fel, hisz ami nem öl meg (csak félig), az megerősít, hiszen „szenvedj, ha élsz, küzdj,hogyha fáj, harcolj, ha félsz”, és amikor úgy érzem, hogy csak az értetlenség vesz körül, meg rosszindulat és közöny, / ilyenkor én is:„Ölnék, vagy ölelnék ahhoz, hogy mások megértsék, ki vagyok én és mit akarok, miért élek és miért halok.”/, és néha már elcsuklik a hangom, és nem mindig látom már a célt, de fel nem adom. Ész, erő, és mellé a hit és a dac, engem ez kell, hogy vigyen és visz is előre, és történjen bármi, én a vállamon szeretném vinni. Mert ez az én harcom…
Itt megtalálod a videót /énekes is, gitáros is figyelemreméltó arcok!/:
Szóljon hát a yodákért, az anyákért, az ildikókért, a bertakatákért, surányiandikért, és mindenkiért, aki ezerszer is feláll, ha sebektől vérezve, akkor is, és nem bújik el gyáván, és mindenkiért, aki lát is, nemcsak néz…
http://www.youtube.com/watch?v=99NILFRk5WM&feature=related
Dalszöveg: ROAD: Ne mondd…
„Állj! Látom, hogy félsz,
Kelj fel és járj,
Tedd meg, hogy élsz.
Hogyha ez vigasztal,
Tudom, milyen szar,
ezt játszom én is,
minden tavasszal.
Ölnék, vagy ölelnék ahhoz,
hogy mások megértsék
ki vagyok én és mit akarok,
miért élek és miért halok.
Fej mellé az ész, kell az is,
hogy láss és ne csak nézz.
Nem lehetsz mindig hibás, nyisd ki a szád
üvöltsd, hogy kapja be a világ.
Ide az kell, ésszel, meg erővel.
Ne mondd, hogy megint félsz!
Ne mondd, hogy semmit nem érsz!
Ne mondd, hogy feladod!
Ne mondd azt, hogy nem a te harcod!
Csak szívj! Szenvedj, ha élsz, küzdj,
hogyha fáj, harcolj, ha félsz!
Jól tudod mit ér el, aki letérdel,
és imát morzsol a kezével.
Ide más kell, ésszel, meg erővel.
Ne mondd, hogy megint félsz!
Ne mondd, hogy semmit nem érsz!
Ne mondd, hogy feladod!
Ne mondd azt, hogy nem a te harcod!
A szemed a pályán, most te vagy a tét,
mindent-mindent, csak magadért.
Annyi hajtson, ami megőrít,
ha nem pusztít el, megerősít.
Megerősít …”
A HEROSZ Ózdi Szervezete, a Védenceink és a magam nevében ezennel zárom 2011 hideg őszének második harmadáról szóló élménybeszámolóját, köszönöm a kitartását annak, aki végig olvasott, és egyébként is köszönök mindent, neveket most nem sorolnék, mert tuti, lenne, aki véletlenül kimarad, de én azt vallom: nem kell, hogy mindig mindenki tudjon róla, hogy segítettünk, hogy tettünk valami jót. Hiszen bőven elég, ha a Jóisten tudja…
Állatbaráti szeretettel: Fazekas Ildikó
Ózd, 2011. november 20.
Utóirat: aki önkéntesen végzett állatmentő tevékenységemet anyagilag szeretné támogatni akárcsak a legkisebb összeggel, az megteheti a HEROSZ Ózdi Szervezetének OTP 11734121-20043678 számú számlaszámán keresztül. Aki bármi másban szeretne segíteni, vagy éppen segítséget kérni, vagy csak szívesen írna nekem valamiről /valakiről/, az megtalál a dikuszka@gmail.com email címen és a Facebookon: „Fazekas Ildikó Ózd”. Válaszlevelek esetében /is/ előre is megköszönöm a megértő türelmet.
Az a helyzet, hogy ez a helyzet. Nagyjából. Esküszöm, hogy rövidebben nem ment…
Ja, és még annyit gyorsan a végére: volt kérés (és még csak nem is rosszindulatú), hogy legyek inkább kevésbé őszinte. Én hálásan köszönök minden jóindulatú tanácsot, de a leglényegesebb kérdésekben úgyis csak önmagamra és a lelki-ismeretemre hallgatok. Nem tudnék, ezért nem is próbálok a jövőben sem valótlanságokat vagy ferdítéseket leírni, mert az írás, a szavak, ezek számomra szent dolgok. Ahogy egy imában sem hazudnék soha, ugyanúgy leírt szavaimban sem tudnék, hiszen a saját lelkem mocskolnám be akkor.
Mert a szavakat ő adja nekem…
Kattints arra a képre, amelyiket nagyobb méretben szeretnél megnézni!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
